A minap a munkáról gondolkodtam. Végignéztem az életemet egy filmtekercsen, ami egyszer csak kifogyott. Milyen munkát tudnék végezni, amiben viszonylag jól érezném magamat? Bejárónő: takarít, mos, főz, boltba jár és lenyalja a ráégett port a kandallóról. Találtam egy idilli hirdetést:

"Bejárónőt keresek! Takarításra és egyéb munkára keresnék középkorú vagy fiatalabb bejárónőt.Egyedül élek."

Csak néztem és gyanakodtam. Egyedül él, fiatal nőt keres. Gyanús volt, de arra gondoltam, hogy a világ az én rosszalló véleményemtől válik a szememben kegyetlenné, sorstalanná és rideggé. Esélyt kell adnom magamnak és másoknak is. Meg is írtam jelentkezésem jeléül a levelet  Magyar Benedek nevű alanyunknak ( akinek nevét szánt szándékkal tüntetem fel- a későbbiek során igazolom is ezt). A válasz  hamar megérkezett legnagyobb meglepetésemre, s bár ne örültem volna annyira ennek a cseppet sem bizalomgerjesztő válasznak: a lakásán vár xy utcában, hogy megbeszéljük a "honoráriumot".

Itt kezdődött el a szkepticizmus.

A miértek, a képzelgések. De féltem is,hiszen ide-oda teszem magam, az "erős nő", de mihez képest vagyok határozott, független, és érett? Esélytelen nyugalommal járultam hát drága lakótársam színe elé és megkértem kísérjen el, hogy nehogy problémába ütközzön az öklöm, amiért visszaütöttem egy védtelen, egyedül élő férfinak. Nem keseredtem el akkor sem, amikor drága barátom felvilágosított: egyértelmű mivel állunk szemben.

A Mars térről indultunk a nagy hidegben. Izzadtam a félelemtől és reménykedtem, hogy minden rendben lesz. Nagy nehezen rátaláltunk a panelre amiben ádáznak hitt terroristám már lázasan készülődött a bevetésre. "Nyomjam meg a hármas csengőt!"- szólt az üzenet, s én mielőtt megnyomtam volna, ellenőriztem a feliratot: "Kovács". Nem gondolhattam arra, hogy más nevén van a lakás, hiszen egyedül élő emberünkről tudtam:ha bejárónőre futja, akkor saját lakásban is él.Gyanútlanul és hibámra végül megnyomtam azt a bizonyos hármast.

Kedves hang, biztató szó fogadott bennünket a telefonon keresztül. És akkor egy 60 éves, idős bácsi jelent meg a belső kapuban mosollyal az arcán. A következő párbeszéd zajlott le:

- Üdvözlöm! Xy vagyok! 

Kezet fogunk és köszön.Bízom emlékezetemben: nem mutatkozott be. Vagy legalábbis nem Magyar Benedekként.

-Egyedül jött? -kérdezi gunyoros ábrázattal.

-Nem. Velem jött a barátom is,mert negyed 7-től programunk van. Természetesen megvár engem idelent.

-Akkor nem kérem!! 

-Mit nem tetszik kérni?

- A munkát!! Direkt megkértem, hogy egyedül jöjjön.

-  Semmi ilyesmire nem kért meg.Csak nem gondolja komolyan, hogy 19 évesen egy ismeretlen lakására egyedül érkezem? Pont kapóra jött, mert programunk van ezután.

-Nem kérem a munkáját,mert itt van a barátja. Viszontlátásra!

Azzal kinyitotta az ajtót és kitessékelt minket.

Döbbenten álltam a helyzethez. És csak annyit kérdeztem magam elé: "Most nevessek vagy sírjak? " Felhívtam édesanyámat,aki jót nevetett a helyzeten és ezzel a nevetéssel meg is nyugodtam. Majd a háttérből csak annyit hallottam: "a vén kujon!". 

Utólag szomorú lettem. De nem sajnáltam az idős "úriembert". A nevéről hazudott, és kihasználta a naivitásomat. De éppúgy ahogyan felmerül életünk során számos megmenthetetlen probléma, úgy ezt is el kell engedni, mert a világ sosem volt jó vagy rossz. Az emberek sem válnak sem gonosszá sem angyalivá. A mi gondolkodásunk teszi létünket olyanná amilyen. És ez nem közhely, de "ez a világ a lehetséges világok legjobbika"...

És most remélem Voltaire nem ír rólam is egy Candide-ot.