Mai megfigyelésemet önmagamra irányítottam és belekezdtem gondolataim valós, cseppet sem egyszerű boncolgatásába. Sokszor vagyok szkeptikus: milyen primitívek az emberek azzal, hogy mindenek elé a rokoni kapcsolatokat, kudarcokat, külső erényeket (amit mások látnak), egyetemes divatokat, érdeklődési köröket helyezik.

De mit csinálok én?

Amikor kilépek az utcára földig érő fekete szövetkabátomban, bőr kesztyűmben és esetleges kalapomban, arra tudok csak gondolni: "Ez én magam vagyok", de közben a mínuszokban egyre inkább sietek az egyetem épülete felé, ahol az esztétika vizsgámat legalább baráti hőmérsékleten lebegtethetem, jelezve készenlétem komolyságát. A szekrényben egy hópelyhekkel díszített kabát lóg, amely méltóképpen kellemes közérzetet biztosítana. Szobám elrejtett zugaiban pedig szőrös sapka ( amelyet eleddig nem is hordtam) és piros, meleg kesztyű kéreti magát egyre meggyőzőbben- már-már az ablak felé mutogatva.

Mit teszek?

Természetesen a vékony kabátot;pulcsi helyett vékony blézert és a bőr kesztyűt választom. Hogy a férfiak kedvéért teszem e? Valószínűleg nem teljesen. Magamat akarok láttatni, de nyilván nem engedhetek meg magamnak olyan holmikat, amik egyszerre ápolnak és takarnak. Sokféle női megnyilvánulást ismerek, de magamon mindig csak azt érzékelem, ami belülről akar kitörni. De egy paradoxont hogyan jeleníthetnék meg? A mai napon egy kedves ismerősöm azt mondta: " Olyan vagy már, mint Gábor Zsazsa". Szégyenemre legyen mondva, információ hiányában azonnal utánakerestem alanyunknak és olvasva rá kellett döbbennem : " Én csak szeretnék olyan lenni, mint Gábor Zsazsa".Botrányos élet, elrugaszkodott kalandok, folyton harcoló hírnév és egyszerűség ; elnézem a képet, amelyen ez a gyönyörű nő van.

Azt érzem 20 évesen is elkéstem ilyen nőnek lenni: szinte látom magam előtt a hajnali ébredéseket, a finom borokat és esteket, a kihívó ruhákat és kiegészítőket, a  verseket melyeket férfi hódolók hagynak a küszöböm előtt, a pillantásokat amikkel illetnek. Hallom a hangomat a mikrofonban, és érzem a szenvedést ebben az egész idillinek tűnő képben.

Már ősidők óta a nők számos "besorolást " kaptak a társadalmi ranglétrán. Voltunk legalján és legtetején is és nincs okunk panaszkodni jelenlegi helyzetünk miatt.Azonban kapcsolataim alatt sokszor éreztem, hogy egy társaságban a nő szava és véleménye kevésbé számottevő; hogy az erotikában is a gyengébbik nem éppen ezért is gyengébb, de azok a férfiak akik tisztelettel és odaadással fordulnak egy nő felé és mégis kevésbé intéznek véleménykérő kérdéseket felénk: úgy gondolom, nincsen baj. Mert nincsen szebb annál, amikor egy nő tiszteletet parancsoló, művelt, eszes és képes szerepeit mindig jól formálni. Mi sem egyszerűbb, mint kilépni ebből és nagyvilági életet élni. És itt nem a pénz az ami miatt erre vágyom.Az lenne a legjobb ha ehhez nem is kellene anyagi létforma. Szívesen szenvednék azért, hogy így lássam vissza életemet: "Habár erényeidet és tisztaságodat sokszor elfelejtetted, sokat adtál lényeddel és művészeteddel ehhez a világhoz." És ülök és bámulom a képernyőt. Képzelődöm és cselekedni vágyom. Énekelni, táncolni, felállni a színpadra, végigvonulni egy vörös ruhában és azt érezni, hogy minden fájdalmammal együtt: sohasem unatkozom. 

Nem szégyen ilyen vágyakat tűznünk magunk elé. Habár nem a grófi és úri korokat éljük; nem fekete-fehér képernyőn nézzük a "valóságot"; és nem mozgunk olyan magabiztosan, mint a legnagyobb dívák a világon, s talán -sőt, biztos!- sok nőnek a család, a gyerekek, az otthonfenntartás és tengerpari utazások jelentik a célt- én mégis inkább egy baldachin ágyban olvasnám a világ legszebb verseit.Talán ettől a vágytól vezérelve igyekszik a nő romantikus regényt olvasni, szirmokat letépni virágokról, és csálén menni magassarkúban. 

Néhányan más korokba vágyunk.