A meleg szobát nem töltik tele titkokkal.
Bennem azonban olthatatlanul jönnek újabb és újabb formában a gyónni való szavak, majd a bűnök, melyek nem a cselekedet által váltak azzá, hanem a szándékaim és szenvedélyeim tették megvetendővé. Amikor meghatározom: mivé válok majd? A végén lenézek a lábamra és mindaz csupa sár, az arcom tele összevarrt redőkkel- amelyeket kivételesen nem az idő barázdált.
Az önpusztítás.
Ez megy végbe minden reggel és este amikor nyugodt gondolatok helyett önmagam átkos fogalma dereng. Várom a büntetést,- ami nem maradhat el- amikor sanyargok, avagy sanyargatok. Egy csapda, amelyet magunk kereszttüzébe állítunk és mindenki, aki szemben áll a saját tisztaságát kockáztatja.
Ennek a folyamatnak az élvezete jelenti számomra a negatív utópiát.
Látom, hogy ki leszek, remélem ki voltam és vágyom arra, hogy bűnös legyek.
De a tetteimet nem vagyok képes rábízni olyasvalakire, aki szabad akaratot hirdetve szabja meg mi jó s mi rossz. S innentől kezdve nem látok hajlandóságot a változásra.
Csupán ülök egy cseppnyi meleg szoba közepén és várom a bűn következményét:
a büntetést.
Saját irka régebbről.
A képen Théodore Géricault (1791-1824)
- Etude de pieds et de mains